Édesapám a helyi újságnál dolgozott, ezért gyerekkoromban sokszor tébláboltam a szerkesztőségben és olykor a nyomdában is. Visszagondolva arra, hogyan is dolgoztak akkoriban, technikai értelemben ma már fényévekre járunk.

Valamiért ma reggel, a számítógép előtt ülve, eszembe jutott a szerkesztőség folyosója. Egy eklektikus stílusú, régi házban volt, a folyosóról nagy, masszív fa ajtók nyíltak. Minden szobából írógép kopogása hallatszott (nem, nem elektromos, hanem még a „régi”, szalagos, olyan kerek, fekete billentyűkkel, amelyeket már lenyomni is kész bravúr volt, nemhogy még gépelni is velük.)

Klárika néni a főszerkesztő titkárnője volt. Gyermekbénulással született, így pici, törékeny termetű volt. Az irodában fekete könyökvédőt hordott (sokat gépelt indigóval, aminek a tintájától minden maszatos lett) és az asztalán katonás rendben sorakoztak a grafitszínű és piros ceruzák, késsel vékonyra hegyezve - ezeket mindig megnéztem. Emlékszem a betűire - milyen szépen írt! Klárika néni házának kertjében, a nagy fenyőfa alatt, szalmavirágok nőttek, mindenféle pompás színben, amit nagyon szeretett, mert tartós virágok voltak... Finomlelkű, művelt, tüneményes néni volt.

Sok éven keresztül ragasztgatta több nagy könyvbe édesapám grafikáit, amelyek az éppen aktuális újság illusztrálásához készültek, mert akkoriban a fényképek mellett nagyon fontosak voltak a grafikák, ráadásul minden főcímet, címet, illusztrációt meg kellett rajzolni (no, igen, szövegszerkesztő sem volt…).

Sok év távlatából, szeretném most megköszönni Klárika néninek, hogy kitartó türelemmel archiválta ezeket a rajzokat, így most részem lehet egy kis időutazásban.

Míg lapozgattam a könyvet, elnéztem a rajzolt betűk hihetetlen változatosságát.

Nem volt számítógép, nyomtató, digitális fényképezőgép, vagy sablon, csak tus, ceruza, vonalzó és rajzpapír. Minden vonal egy-egy mozdulat. Minden megrajzolt betű sok tudás és tapasztalat.

Érdemes pár percet szánni a betűk világának megismerésére! A legszebb ilyen könyv Szántó Tibor: A betű c. munkája (nem hiszem, hogy kapható lenne). Nagy Zoltán könyvét azonban itt megnézheti – ha nem is olvassa el, lapozza fel! Talál pár gondolatot a betűtervezés történetéről, a XIV. Lajosnak tervezett „királyi” betűtípusról és korabeli grafikákat egyes betűk kialakulásáról.

A betűk az arányok, a harmónia és a szépség mindennapi, nélkülözhetetlen csodái!

„A jó betű csupán eszköz a közlésre, sohasem lehet öncél. Az a helyes, ha az olvasó a betű szépségét csak tudat alatt fogja fel. Egy betű még a szépséggel se zavarja az olvasás folyamatosságát. A szövegolvasásra szánt betűnek szinte alázatosan kell szolgálnia a gondolatok közvetítését, a megértés zavartalanságát. A nyomdabetű lényegesen több, mint forma, bár a formai jegyek a betű hatásában fontosak.” – írja Nagy Zoltán a könyvében.

A nyomdában újságillat volt (a papír, az ólom, a gépzsír és a festék illata keveredett). Apa a telex-szobában várta a hírek érkezését, amit frissiben kellett korrektúrázni és vinni is a szedőgépekhez. Nem állt rendelkezésre fax, e-mail, stb., mindent papíron kellett megtervezni és kiszámolni. Papíron készült el az oldaltükör, milliméteres pontossággal beosztva, mi hová kerül a lapon és a tördelőmester ez alapján dolgozott. A gépszedő a szöveg minden egyes betűjét begépelte a szedőgép billentyűzetén, ami az így leütött sorokat kiöntötte ólomból (vagyis ennek a tükörképét). A tördelő nyomdász elhelyezte a hasábokat egy tálcán (a nyomda nyelvén hajón). Így állt össze az újság, sok ember aprólékos munkájával. Először elkészült egy kefelevonat, „próbanyomat”, amit át kellett nézni (helyesírási hibák, elütések, stb.) és csak ezt követően mehettek a hajók a további nyomdai munkálatokhoz. Egy ilyen tálca (vagyis egy újságoldal) kb. 60 kg volt.

De, ez már egy másik történet.

(Nagyításhoz kattintson a képre!)

Hogyan került a rajz az újságba?

Hosszú és bonyolult eljárással (ez most alig pár perc!). Egy rajzból kb. egy, másfél óra alatt készült el a nyomtatáshoz szükséges klisé.

Nagyvonalakban és vázlatosan így történt:

Az egyszerűség kedvéért vegyünk egy fehér téglalapba feketével írt évszámot.

A művelet a cinkográfiában kezdődött, ahol először a fekete-fehér rajzról fénykép készült. Az előhívott film negatívját (vagyis, ami eddig fehér volt, most fekete lett – téglalap, és fordítva, az évszám fehér + az eredeti kép tükörképe látszott) ráhelyezték egy fényérzékeny réteggel bevont cink lemezre.

A következő lépésben a lemezt egy ívlámpa erős fénye alatt előhívták, vagyis a fehér rész alatt (a betűk) a fényérzékeny réteg megkeményedett, míg a fekete rész alatt nem. Ahol nem keményedett meg, onnan lemosták a fényérzékeny réteget.

Az így előkészített lemezt bevonták bitumennel, amit rá is égettek. A bitumen csak a kemény rész fölött (évszám) tapadt meg.

A lemezt savfürdőbe helyezték. A sav lemarta a nem felületkezelt részeket, így az évszám tükörképe kidomborodott a cinklemezből.

Ezt a lemezt rádolgozták egy ólomtömbre és már kész is volt a nyomtatáshoz szükséges klisé!

Találtam egy régi betűtípusokat bemutató dekupázs-papírt.
Ennek a segítségével készítettem édesapámnak egy faliképet.